Condé Nast Traveler

"Érthetetlen, hogy ezek a kiváló magyar ételek miért nem népszerűbbek a nyugati világban? Miért nincs több Gay Hussar?."

Az írás hol hízelgő, hol mosolykeltő. A szerző, Michael Watts évtizedek óta el van tőlünk varázsolva, történetét mégis - az olvasók jobb bevonásának érdekében - a Soho beli Gay Hussartól és a legendás Aranycsapattól indítja.

Végigveszi pár mondatban a történelmünket a török időktől, a Habsburg birodalmon át, I. világháború, Trianon, II. világháború, 1956 forradalmának egyetemista hőseiig és a híres magyar emigránsokig. Ezen a fonalon továbbszövi a városnézést: Szoborpark, Terror Háza.
Az Andrássy utat egyenesen a párizsi Champs-Elysées-hez hasonlítja. A szovjet korszakon elmerengve megmosolyog egy városnéző Trabantot és elmélázik azon, hogy sokan a magyarra csak úgy gondolnak, mint egy veszélyes alakra, aki vagy hegedül, vagy cimbalmozik, de fogai közül soha nem hiányozhat egy szál romantikusan vörös rózsa. Ezen már egy kicsit mosolygunk, de igazából tudjuk, hogy ennél vadabbakat is gondolnak rólunk a "tájékozott nyugati polgárok".

Következnek a fürdőink: Rudas, Gellért, Széchenyi... Bobby Fisher sakk nagymesterre hivatkozik, aki Budapestet a fürdői mellett gyönyörű asszonyaiért kedvelte. Volt ízlése, azt ebből is látjuk. A világörökség részét képező Duna part és Budai várnegyed után szerzőnk megpihen és kezdetét veszi a gasztronómiai utazás a főváros legjobb helyei között: Centrál, Gerbeaud, Gundel. Közben megkóstolja a kürtőskalácsot, az Eszterházy tortát, a flódnit, a gulyást, a pörköltöt és a pálinkát is. Kezd most már számunkra is izgalmas lenni ez a beszámoló!
Szerzőnk annyira el van ragadtatva a tapasztaltaktól, hogy bátran felteszi a nagy kérdését, "Érthetetlen, hogy ezek a kiváló magyar ételek miért nem népszerűbbek a nyugati világban? Miért nincs több Gay Hussar?" Eljutunk a Costesbe is, ahol remek a kaja és csupán 100 Font (borral együtt), de az igazság az, hogy itt portugál chef dolgozik és hasonlót tapasztalhatunk sok modern magyar étteremben. Igaz-e akkor RW Apple, a New York Times ételkritikusának megállapítása, mely szerint "A Magyarok született vendéglátók és vendéglősök!" A Budapesten élő amerikai gasztronómiai szakíró, Carolyn Bánfalvi ad magyarázatot erre a helyzetre. "A magyar konyha napjainkban húsfüggő, ha viszont belelapozunk egy háborúk előtti szakácskönyvbe, teljesen más típusú receptekkel találkozhatunk, csak a kommunista idők alatt a kínálat jelentősen összezsugorodott!"
A szerző az ételek szocialista egalizációjával állítja ekkor párhuzamba a magyar borkészítést, ami a kollektivizált termelés következtében középszerű ömlesztett termékké silányodott, amit a Szovjetúnióval cseréltünk el olajra és más energiákra.

Kicsit sírunk, de mondjuk meg őszintén, még lehet, hogy udvariasan is fogalmazott a szerző, hiszen ennek az időszaknak "köszönhető" hogy a Bikavér elveszítette addigi jó hírnevét, amit – sajnos – mind a mai napig nem tudtunk visszaszerezni. Jöjjön inkább akkor Tokaj!
A cikk a borvidék ismertetését XIV. Lajos francia uralkodó híressé vált mondatával kezdi: "A Tokaji a királyok bora és a borok királya!" Ebben a korban Magyarországot a kimagasló borairól jegyzik szerte Európában. A cikk külön megemlíti, hogy Tokaj-Hegyalja volt a világon az első, ahol termőhely besorolást készítettek és ezzel megelőzték Bordeaux-ot is. Megmondom őszintén, lassan kezd dagadni a mellkasom a sorok olvasatán és óhatatlanul is Hofi Géza egyik klasszikus vicce jut az eszembe, amikor az újság a légszennyezettség kapcsán beszámol arról, hogy "a legmocskosabb a Mártírok útja". Hofi rákontráz, hogy ezt mi eddig is tudtuk, de, hogy már le is írják... valami elkezdődött, valami változik. Így érzek én is olvasva e sorokat. Eddig is tudtuk, de, hogy most már le is írják. Írják csak! Kellett már, hogy valaki leírja, ne csak egy nemzetközi borversenyen súgják a fülünkbe, hogy tudjuk, de... Faljuk tovább a sorokat. Új borász generáció Magyarországon! - írja a lap. Dr. Lőrincz György neve merül fel, mint az egri borok újragondolója, majd a Magyarországon befektető külföldi vállalatóriásokra tér át a cikk. "A 22 borvidék borai megkóstolhatóak a Bortársaság üzleteiben és a Budai Borszalonban... de, jobban tesszük, ha elutazunk a borvidékre!" Mit ne mondjak, jól beszél ez a Michael "gyerek" és kezdem magamat úgy érezni, mint Kazal László a tudományos borkóstolás bemutatása során, csak engem nem a csopaki borok, hanem ezek a szavak kezdenek megrészegíteni.

Az elején fenntartásokkal méregettem a cikket, de mostanra kiderült, hogy még ha néhol kritikus is, de jó szándékú és hasznos írás. Szóval, drága kis barátocskáim utazzunk borvidékre! Szerzőnk pedig az UNESCO Világörökséghez tartozó Tokaji borvidéket szúrta ki magának, mondjuk meg, jó orra volt hozzá! Ami tetszik, hogy nem ragad le Tokajban – mint az átlagturista (sajnos) – hanem körbenéz és körbejár: Tarcal, Bodrogkeresztúr, Mád.
Szállásnak javasolja a Gróf Degenfeld Kastélyszállót, az Andrássy Rezidenciát, közben ő a kényelmes, de rusztikus Toldi Fogadóba veszi be magát. Ez lesz a bázis a borvidék megismeréséhez. Földrajzi sajátosságok és a mikroklíma ismertetését a Furmint, az Aszú, az Eszencia, a Szamorodni és a puttonyok mibenlétének taglalása követi.
Pincét pincére jár be: Royal, Disznókő, Füleky, Dobogó. Közben az éhségét a Sárga Borházban csillapítja egy kis uborka levessel és vaddisznó pörkölttel. A Dobogó teraszán Mylitta és eszenciában érlelt kéksajt kerül a tányérba és a poharakba.

A bor feletti édes merengésben a Zwack családon keresztül visszajutunk gondolatban a kiindulási pontunkig, a Gay Hussarig és konklúzióként Michael viccesen leszögezi, hogy a hajdanán ott szerzett benyomások okán már korábban is eljött volna Magyarországra, ha nincs ez a "fránya" Sztálin!