Ahol tényleg százezrekbe kerül egy pohár bor

Ezek közül a legdrágább az 1940-es tokaji aszúeszencia, amely 1800 euróba, vagyis félmillió forintba kerül, a legolcsóbb pedig a '88-as hatputtonyos, amiből "csak" 40 ezer forint fél liter.

A különlegességek március óta kaphatók, és hatot már el is adtak közülük. A dolgozók fogadtak, hogy vajon orosz vagy kínai viszi el az első üveget (azért éppen ők, mert fejenként 80 eurót költenek a budapesti Duty Free-ben, míg az átlag 40 euró körül van). Bár az üzletben nem vezetnek statisztikát a vásárlók nemzetiségéről, de a szemtanúk úgy emlékeznek, hogy két muzeális palackot oroszok vittek el, a többit pedig kínai, francia és magyar utasok.

Drága, de nagyon finom, és ezt nemcsak a szakújságírók mondják, hanem azok a "műkedvelők" is, akik valami csoda folytán megkóstolhatják ezeket a különlegességeket. A zamatuk fantasztikus, annyira összetett és bonyolult, hogy órák kellenének a teljes íz világ feltárásához. Idő azonban nincs, mert a kóstoló pohárkába öntött néhány csepp pillanatok alatt legurul az amatőr ítész torkán. Viszont a mazsola, a vargánya, a tea, a gesztenye, a füge, a kávé, a kakaó, a narancsos csoki, az avar, a dohány, a szilvalekvár, a berkenye, stb. íze hosszú perceken át megmarad, vagyis szép emléket hagynak ezek a fenséges italok a szájban.

Arról már nem is beszélve, hogy amíg az ember a '72-es tokjai cseppjeit nyalogatja a pohár aljáról, azon mélázhat, hogy milyen is volt a gazdasági reform (azt mondják a szakemberek, hogy ez volt az 1900-as ével legjobb évjárata, akkor termett a legjobb aszúszem). Vagy amikor belekóstol a '68-as palackba, szinte érzi a prágai tavasz illatát, az '56-os esetében pedig a lőpor szagát. Egyébként a forradalom évéből kevés aszú maradt, mégpedig azért, mert Tokaj környéke felvonulási terület volt, és csak akkor tudtak elkezdeni szüretelni, amikor már csendesedett a jövés-menés. Mivel a szovjet katonák még hosszú ideg maradtak, ezért részt vehettek például a '77-es termés szüretelésében.

A muzeális borokat öt kilométer hosszú muzeális pincében tartják. Kell a hely, mert 300 ezer ilyen palack van a kereskedőháznál, a bormúzeumban pedig további 270 ezer. Évjáratonként - szaknyelven tételenként - 2-4 ezer palackot tettek el, de például a '47-esből még tízezer van. Ez egyébként nem egy olyan múzeum, ahol a műtárgyat csak elteszik, aztán kizárólag a muzeológusok férnek hozzájuk. Itt tizenöt évenként minden egyes palackot áttöltenek, új üvegbe tesznek, és új dugóval zárnak le. És ami a legjobb lehet, mindegyiket meg is kóstolják, mert csak azt a bort szabad újra bezárni, amelyik még mindig hibátlan. A pince lakói közül a négy legrégebbi gróf Windischgrätzé volt, és 1869-ből származik. Egyelőre senki nem bonthatja fel őket. Az utolsó évjárat a 93-as, de már csinálják a helyet az azt követőknek, mert az évszázad legvégén ismét nagyon jó volt a termés.

Amiben a maiak különböznek a régiektől, az az, hogy már nem elég a szakemberek elhivatottsága, a nemzetközi minőségbiztosításra is figyelni kell. Ezért a Tokaj Kereskedőház olyan rendszert alakított ki, hogy ha évtizedek múlva valaki kézbe vesz egy muzeális aszút, és kíváncsi az eredetére, az azonosító adatok birtokában azt is meg fogják tudni mondani, hogy kinek a szőlőjéből készült az adott bor. Ma egyelőre az a gond, hogy kevés fogy ezekből a méregdrága italokból, pedig a szakemberek azt mondják, hogy ezt a különlegességet meg kellene ismertetni minden érdeklődővel. A kereskedők persze nem akarjak, hogy az abc-ben is muzeális tokajit lehessen kapni, de jó lenne, ha legalább a szaküzletek tartanának ezekből egy-két üveggel. A gond az, hogy ma még a boltok nem tudják úgy tárolni a muzeális tokaji aszút, ahogy azt az őseink évszázadokkal ezelőtt előírták.