Minőségi és mennyiségi boom a bortermelésben – A borkultúra reneszánsza Törökországban.

Dimrit, Sergikarasi, Narine. Ilyen ragyogó neveket viselnek azok a termékeny, nemesített szőlőfajták, amelyeket napjainkban Törökországban termesztenek. A Boszporusz országában reneszánszát ünnepli az évezredes borászati hagyományokra épülő borkultúra.

A Trákia-i és Marmaris-i régió, valamint az Égei-tenger és Kappadokia borvidékein az ókor óta megművelt szőlőültetvények különleges minőségű borokkal mutatkoznak be a borkedvelők előtt. Jóllehet az éghajlat az Égei-tengertől a Földközi-tengerig nem mutat nagy különbségeket, mégis a földrajzi sokszínűség a lehetőségek széles skáláját kínálja a török borok fejlesztésére és választékának bővítésére.

Törökország csaknem 570 000 hektár területen fekvő szőlőültetvényei nagy bortermelési potenciált jelentenek. (Összehasonlításképpen Magyarország 86.000, Ausztria 48.000, Olaszország 849.000, Franciaország 889.000 és Spanyolország 1,2 millió hektárnyi szőlőterülettel rendelkezik.) Mindazonáltal az ország eddig elsősorban étkezési szőlőjéről és mazsolájáról volt híres, amely a szőlőtermés 95%-át adja. A megtermelt szőlőnek tehát csak kis részéből készül alkohol. Ennek a kis résznek a 25%-ából a „Raki” néven ismert pálinkát állítják elő, amely nemcsak a turisták kedvence, hanem a török lakosság körében is népszerű.

Minőségi borok már az Ókorban is

Ahogy a korabeli leletek bizonyítják, Kisázsiában már időszámításunk előtt 3000 évvel is telepítettek szőlőtőkéket. A Hettita Birodalom idején a bortermelés ie. 1650 és 1200 között élte virágkorát. Különösen az anatóliai bor számított magas minőségűnek, amellyel már az ókorban is igen magas áron kereskedtek. Így alakult ki az országot a régmúltban jellemző név: Wiyanawanda – A borok országa.

A következő évszázadok alatt, mindenekelőtt az oszmán időkben, a bortermelést jelentősen korlátozták. Csak a nem muzulmán kisebbségek – mint az örmények, a görögök, valamint a zsidók – állíthattak elő és fogyaszthattak bort. A kivételeket nem számítva az uralkodó szultán tiltotta a „kontroll nélküli” bortermelést. A korlátozásokat csak 1923-ban oldották fel, amikor Kemal Atatürk megalapította a Török Köztársaságot. Atatürk maga is nagy borkedvelő hírében állt és pártolta a magánborászatok létrehozását.

A borgazdaság következő fellendülésére 1970 és 1980 között került sor. Ekkor leginkább a borbarátok és a turisták járultak hozzá fogyasztás bővüléséhez. Az 1980-as évek közepén bekövetkezett a bortermelés eltolódása a magasabb minőség és mennyiség felé.

Európától Anatóliáig

Törökország európai részén (Marmara és Trákia földjén) található a legfontosabb szőlő termőhelyek 40 százaléka. Kevés kivételtől eltekintve, mint amilyenek például a francia nemesítésű Pinot Noir és Sémillon, vagy a német Rizling, hazai fajtákból készülnek a vörös és a fehér borok is. A török borok őshazájának számító Fekete-tengernél ma már csak kisebb szőlőültetvények találhatóak. Itt túlnyomórészt olyan török fajták teremnek, mint a vörös Dimrit és Sergikarası vagy a fehér Narine. A törökországi szőlőfajták választéka egyedülálló, de a legnépszerűbb fehér borok a Hasandede, a Narince és az Emir fajtákból származnak. A legismertebb török szőlőfajták a Bogazkere és az Öküzgözü, ezek javarészt Közép- és Kelet-Anatóliában élnek meg. Sajátos karakterüknél fogva ezek a fajták a legtöbb bor közül kitűnnek.

Termékeny talaj

Kappadokia régióban Ürgüp térségében különösen sok borgazdaság működik. Közép-Anatólia vulkáni talaja és kontinentális éghajlata – a meleg nyárral és a száraz téllel – ideális körülményeket biztosít a szőlő növekedéséhez és gondoskodik arról, hogy kimagasló minőségű vörös és fehér borok készülhessenek az itt termett szőlőből. Noha a termés jelentős részét modern berendezésekkel dolgozzák föl, néha találkozhatunk olyan családi gazdasággal, ahol a maguk termelte szőlőt hagyományos présekkel préselik. A legfontosabb mai termőterületek az Égei-tenger körzetében és közvetlenül a tengerparton fekszenek. Ebben a térségben, ahol lényegesen több a csapadék, mint az ország belső, szárazabb részében – állítják elő a török borok kétharmadát. Itt a vörös fajtákból Calkarasi-t és nemzetközi fajtákat telepítettek, mint például a Grenache, a Carignan, valamint egyre növekvő mennyiségben a Merlot és a Cabernet Sauvignon.

A „Nyugat”, mint példa

Törökországban a bor élvezeti cikként az elmúlt években reneszánszát éli. Bár az egy főre jutó borfogyasztás 0,3 liter/éves mennyiséggel messze az európai átlag alatt marad (összehasonlításként Ausztriában 30 liter/év, hazánkban 33,4 liter/év ). Nagy lökést adnak a fejlődésnek azok a nagy pincészetek, amelyek a minőségre helyezik a hangsúlyt. Ezen bortermelők sikerén felbuzdulva kisebb pincészetek jöttek létre, amelyek a klasszikus francia Châteaux-k hangulatát idézik.

A boroknak Törökországban is megvan az ára. Egy palack közepes minőségű bor 6 euróba kerül, a magas minőségű borokhoz pedig 15 eurótól lehet hozzájutni üvegenként. A török borok csak egy ugrásra vannak a csúcsminőségű európai boroktól.

A török borok jövője

Az igazi nagy áttörés a bortermelésben még várat magára. Ennek ellenére a török borok nagy jövő előtt állnak, köszönhetően az évezredes tradícióknak és a borászok minőségtudatosságának. Az ország legjobb borai közé tartozik többek között a Villa Doluca Antik és a Kavaklidere Özel Reserve. Az 1926-ban Isztambulban Maison Vinicole néven alapított Doluca jelentős múltra tekinthet vissza. A Kavaklidere Özel fajtából pedig vörös és fehér változatok is léteznek. A fehérszőlők Tokat térségében, a vörös szőlők pedig az Égei-tengernél teremnek.