Láthatóan valamire használni kellett a drága pénzen összerakott portált, így a hétvégén a kormányszóvivő offenzívát hirdetett Tokaj ügyében. Ígérte, a bátor mezőgazdasági kormányzat visszahódítja a tokaji márkanevet a bitorlóktól.

Csak találgatni lehet, hogy a régóta súlyos problémákkal küzdő régió miért éppen most került a kormány érdeklődésének homlokterébe. Hiszen Pozsony a 2002. májusi budapesti kormányváltás óta – melyet az akkori szlovák miniszterelnök leplezetlen lelkesedéssel üdvözölt – minden területen radikálisan bekeményített Magyarországgal szemben. Mint cseppben a tenger, jól jelzi a két ország érdekérvényesítő képessége között meglévő különbséget a tokaji bor körül folyó vita. Mint egy neves tokaji borász megfogalmazta, miközben a mai Magyarország az egyedülálló adottságaiból is alig valamit képes kihozni, addig odaát szinte a semmiből is képesek mítoszt teremteni. Lásd a világörökségi területre tervezett szerencsi szalma erőmű, vagy a hatalmas bodrogkeresztúri szeméttelep szomorú történetét.

Az Európai Unió 2002 nyarától olyan üzeneteket küldött a tagjelölt országoknak, miszerint a brüsszeli kasszák üresek, ezért a csatlakozási megbeszéléseken pénzről már nem lehet tárgyalni. Más kérdésben a tizenötök hajlandónak mutatkoztak rugalmas álláspontot elfoglalni, amennyiben a tagjelöltek igényei az Uniónak nem jelentenek további kiadásokat. Ezzel a lehetőéggel élt Pozsony, amikor keményen lobbizott, hogy Szlovákia is előállíthasson és exportálhasson tokaji márkanéven bort. S a „siker” nem maradt el, december 13-i nyilatkozatában Jan Figel, pozsonyi főtárgyaló a bővítési megbeszélések egyik legfontosabb szlovák eredményének nevezte e jog elnyerését.

Az 1908. évi XLVII. évi „A borhamisítás tilalmazásáról” rendelkező törvénycikk, teljes második fejezetét a tokaji borok különleges védelmének szentelte. A törvény 15.§-a felsorolta azt a több, mint a harminc zempléni községet és az Abaúj-Tornában elhelyezkedő Abaújszántót, ahol tokaji megjelölésű bort termelhettek. A Németországgal és Ausztriával kötött kereskedelmi megállapodások garantálták, csak a fenti települések szőlőhegyeiről lehetett ezekbe az országokba bort tokajiként szállítani. A fenti törvény Tokaj-hegyalját zárt borvidékké nyilvánította, megtiltotta, hogy az ottani fajtákat máshol termett borokkal „házasítsák”, s innen bármilyen ürüggyel a másutt termelt bort kivigyék. A törvény csak a „hegyi szőlőben” termett borok számára engedélyezte a tokaji név használatát. A borvidék két legkeletibb faluját, a magyarlakta Szőlőskét és Kistoronyát a trianoni békediktátum Csehszlovákiának adta.

A pozsonyi vezetés e két falu szőlőhegyére hivatkozva jelentette be igényét a tokaji név használatára. Szőlőskéhez és Kistoronyához egykoron tartozó alig 150 hektárnyi szőlő a teljes filoxéra előtti hegyaljai borvidék 14 000 hektárjának töredékét, alig több mint 1 százalékát adta. Pozsony görcsös ragaszkodása az 1908-as jogszabályhoz, azért is groteszk mert ezt ugyanaz, az állítólag borzasztóan kisebbségellenes második Wekerle kormány fogadta el, mely az 1907-es ún. Apponyi-féle népiskolai törvényeket is jegyezte. S ezektől minden rendes szlováknak még ma is illik megborzongania. Magyarország nyugodtan előállhatna – az 1516-os bajor sörtisztasági törvény mintájára - az 1737-es királyi rendelettel, mely az abaújszántói Sátor hegytől az Újhelyi Sátor hegyig elterülőnek írja le Hegyalját. Ami ráadásul a tokaji borok minősége is igazol, hiszen a legjobb termőhelyek szinte kivétel nélkül Sárospataktól délnyugatra találhatóak.

Másrészt, ha már Pozsony annyira ragaszkodik az 1908-as bortörvényhez, akkor meg kellene elégednie a két falu határával, s termőterületet nem terjeszthetné ki hét településre. S nem követelhetné az eredetileg az őket e törvény alapján megillető 150 hektárnyi terület majdnem hétszeresén a tokaji termelési jogát. Már az is nehezen magyarázható kompromisszum volt, amikor Budapest hivatalosan is hozzájárult, hogy 560 hektárnyi szőlőből készüljön tokaji bor.

Ugyanakkor, ha valaki megkérdezi a legismertebb hegyaljai borászokat, gyorsan világossá válik előtte, nem elsősorban a szlovák és olasz névhasználati vita kimenetele miatt fő a fejük. Hanem azért, mert az általános gazdasági nehézségek, mint pl. a mind elviselhetetlenebb túladóztatáson, az értelmetlenül sok papírmunkán túl a legnagyobb gondjuk, hogy folyamatosan szűkül az igényes hazai piac. Hiszen a jelentős európai borkészítő országokban a saját fogyasztás eléri a megtermelt borkészítés kétharmadát is. Nem véletlen, hogy olyan vállalkozások is „felfedezték” a magyar piacot, amelyeket eredetileg kizárólag az export érdekében hozták létre. Ebben persze szerepet játszik, hogy a szocializmus időszaka alatt a tokaji kiszorult a minőségi piacokról. S mai is a neves borkereskedésekben legfeljebb a maradék Európa, vagy a Délkelet-Európa kategóriában szerepel.

A minőségi tokaji azonban mára olyan luxuscikk, amit egyre kevesebb magyar engedhet meg magának. Az általános hazai elszegényedés ráadásul kiemelten sújtja a legjobb termelőket, hiszen ha a boltok polcain már ezer forint körüli áron kapható az aszú, akkor sokan nem értik, miért kerül egy más termelőé ennek akár a tízszeresébe is. A hazai fogyasztók túlnyomó többsége – tisztelet a kivételnek – drámai tudáshiányban szenved, vajon honnan tudná, hogy a tokaji borok között éppen úgy létezik a Mercédesz, mint Trabant kategória? Már pedig amíg a magyarországi hivatalos szervek nem képesek/nem akarnak eljárni a borhamisítás különböző formái ellen, addig szinte képtelenség tisztes polgári haszonnal készíteni a világ egyik legdrágább, mert igen sok kézimunkát igénylő borát.

Pedig a minőségi borkészítés és az erre alapuló borturizmus lehetne a számos problémával küzdő régió – Monok éppen úgy Hegyalja része, mint Olaszliszka – kevés kitörési lehetőségeinek egyike. Ehhez viszont a milliárdos presztízsprojektek helyett, mint a Hankook beruházás, elegendő jövedelmet kellene hagyni a hazai forrásokból építkező és helyieknek munkát adó vállalkozóknak.