Az ifjú Garger Imre annak idején alig várta, hogy felvegyék az egyetemre, és maga mögött hagyja a Vashegyet. Mint a faluban sokan, ő is gyerekként megtanulta, hogy a borcsinálás bizony sok munkával jár. Nem is nagyon igyekezett haza, az egyetem elvégzése után az idegenforgalomban dolgozott, jó ideig Kölnben. Aztán hazajött, teltek-múltak az évek, grundolt építőipari céget, foglalkozott ingatlanfejlesztéssel, de idővel a szíve - és a gyökerei - visszahúzta Vaskeresztesre. Garger Imre 2003-ban telepítette az első szőlőtőkéket a Vashegyen. Csupa olyan területre, ahol a helyiek már felhagytak a szőlőtermesztéssel. És csupa olyan fajtákat, amelyek illenek a hegyre. Kilencven százalékban kékfrankost, mellé egy kis merlot-t és zweigeltet, utóbbi kettőt csak a játék kedvéért. Persze Garger Imre okos és óvatos játékos, aki nem hazardírozik. Így szerencsére nem is gondolkodott divatos világfajtákban, inkább ragaszkodott a hegyre illő, tradicionális szőlőfajtákhoz. Miközben ő a Vashegy magyar oldalán várta, hogy a tőkék termőre forduljanak, odaát egy Thomas Wachter nevű osztrák borász a családi pincészet hírnevének öregbítésén munkálkodott. De erről már az időközben betoppanó Thomas mesél. A harmincas éveiben járó fiatalember borásznak tanult Eisenstadtban. Dolgozott Németországban, ahol főleg fehérborokkal és pezsgővel foglalkozott. Visszatérve Ausztriába két évig vezette a Deutsch Schützen-i családi pincészetet, majd következett Bécs, egy szakmai szempontból visszautasíthatatlan állásajánlattal. Thomas hét évig dolgozott az osztrák főváros legpatinásabb vinotékájában, ahol volt, hogy hetente háromszázféle bort kellett megkóstolnia. A világ szinte összes borvidékének nedüit megízlelhette, azt mondja, az ott töltött hét év alatt hatalmas szakmai tőkére tett szert.

- Ő a borász, én meg a bortermelő. Ő tanulta a szakmát, ismeri a világ borait, én pedig igyekszem mindent megtudni a Vashegy és a kékfrankos harmóniájáról- magyarázza Imre.

Imre és Thomas találkozásából mindenesetre jó dolog született. A Garger-birtok szűztermése - a 2006-os kékfrankos - két évig önálló életet élt, aztán összeházasították Thomas kékfrankosával. A 2008-ban palackozott bor nemrégiben szép sikert aratott: Sopronban a Nyugat-magyarországi Egyetem borának választották. A versenyen tizenöt termelő harmincegy borát kóstolta végig a zsűri. A vörösborok mezőnyében csak kékfrankosok és cuvée-k versenghettek. A húsz vörösbort először független szakmai bírálók kóstolták végig, majd a legjobbnak ítélt három vörösbor közül az egyetem vezetőiből és képviselőiből álló társadalmi zsűri választotta ki a győztes bort. A kékfrankos hazájának számító Sopronban nagyot durrant a hír, hogy egy vashegyi kékfrankos vitte el a pálmát. Kellemesen gyümülcsös, karakteres,savaiban is szépen harmonizáló bor: így lehetne jellemezni a győztes vashegyi kékfrankost.

Mondani sem kell: Imre és Thomas örült a sikernek. Azt mondják, ennél már csak annak örülnének jobban, ha minél több emberhez eljutna a boruk. Most ezen munkálkodnak. Ejtünk még néhány szót a bor cimkéjéről is, amiről egy fejkendős lány mosolyog. Néhány évtizeddel ezelőtt ez a lány szerepelt az osztrák egyencimkéken . Ha jól sejtem, a hagyománytiszteleten kívül más üzenete is van ennek a cimkének. Talán azt is sugallja, hogy nem a külsőségeken van a hangsúly, hiszen a lényeg odabenn van, a palackban.

A soproni siker is azt bizonyítja, hogy Imre és Thomas jó útra léptek, amikor úgy döntöttek, hogy nekik a vashegyi nagy bort , a kékfrankost kell megcsinálniuk. Azt a bort, amiben benne van az ásványokban gazdag Vashegy minden zamata. Hát, megcsinálták. És ez még csak a kezdet. Hogy lesz-e folytatás, az - reméljük - nem kérdés.

A csülkös gulyás után előkerülnek a sajtok, az olajbogyó, a vashegyi vörösborokhoz remekül illő kolbász. Leballagunk a pincébe, ahol Garger Lajos bácsi irodalmába is bekukkanthatunk. A pirosabroncsos hordók igazi kincseket rejtenek. Kóstolgatás közben Garger Imre mondata jut eszembe: a gyökereim erősebbnek bizonyultak, mint a szárnyaim. Szerencsére. De most, hogy visszatért a gyökerekhez, azt hiszem, ideje újrabontogatni a szárnyakat...