A hajdújárási Maurer Pince borai azóta számos versenyen megfordultak, díjakat gyűjtöttek be, valamint palackjaival Magyarország legelőkelőbb éttermeiben is találkozhatunk, például a budapesti Gundelban. Maurer Oszkár az elmúlt években kivívta magának a szakmabeliek, kiváltképp a magyarországi borászok elismerését, annak ellenérte, hogy olyan, rég elfeledett, őshonos magyar fajtákkal foglalkozik, mint a Szerémi zöld, a Bakator, a Kövidinka, a Vad fekete és a több mint 120 éves tőkéről szüretelt Kadarka. A Maurer-dinasztia számára a múlt is a borászatról szólt. Oszkár dédapja készítette a borvidék első pezsgőjét még a húszas években. A dédapa és a nagyapa is Szegedre járt vincellérképzésre, ott tanulták meg a borászat csínját-bínját. A háború után elkobozták a családi birtokot, Oszkár édesapja már az állami pincegazdaságnál dolgozott. A fiú is folytatta a hagyományokat: Magyarkanizsán tanulta a gyümölcstermesztést és a szőlészetet.

A borászatról mindig többes számban beszélek, azt mondom, hogy mi készítjük, ennyi meg ennyi szőlőnk van, ekkor palackoztunk. Többször meg is kérdezték tőlem és el is gondolkodtam már azon, miért beszélek többes számban. Túl nemesnek érzem ezt a feladatot és önmagamat túl gyarlónak ahhoz, hogy a saját személyemmel kérkedjek. Szakrális, szent ital a bor, és sokkal jobban tisztelem annál, minthogy csupán saját teremtményemnek merjem tekinteni. Ezért a díjaimmal sem szeretek kérkedni.

Miért kezdtél el borászkodni?
Nem azért, mert dédapám volt a környék leghíresebb borásza, de nem is azért, mert a nagyapám is borász volt. Igaz, mindenképpen szerepet játszottak ezek a tények is, hiszen mindig ott volt a bor az asztalon minden fontos eseménykor a családban, disznótorkor, vagy csak amikor egyszerűen vasárnap összejöttek az ismerősök, előkerült egy demizson kövidinka, a szájharmonika és a nóták. Már gyerekkoromban is nagyon nemes feladatnak éreztem szőlővel és borral foglalkozni, a bortermelők pedig számomra más emberek voltak, más fából voltak faragva. Példaértékű életet éltek a szememben, hiszen szőlőt termelnek és bort készítenek. Meg ugye belecsöppentem egy borvidék közepébe, de mindettől még nem törvényszerű, hogy én ezzel kezdtem foglalkozni. Mint ahogy a legtöbbek sem ezzel foglalkoznak. Közben foglalkoztam olyan munkákkal, amelyek kevesebb munkával jobb megélhetést biztosítottak, de az évek során ráébredtem, hogy ahol otthon vagyok, az a szőlő és a bor. A Jóisten talán mindenkire ráró valami feladatot az életben, vannak, akik a materiális dolgok felé fordulnak a könnyebb megélhetés érdekében, vannak, akiket a szülők kényszerítenek valamilyen szakma irányába, és vannak, akik hivatást választanak maguknak. Nekem a borászat nem munka, nem szakma, hanem hivatásnak tűnt. Ezért választhattam a borászatot.

Amennyiben az embernek van hivatása, annyiban hitvallásnak is kellene lennie. Mi a hitvallásod?
A héten is megesett, hogy jó néhány nap este tizenegyig, éjfélig dolgoztunk, mert ugye a szőlőt a legjobb állapotában kell leszedni, és ugyanígy kell feldolgozni, majd mindent elmosni. Szüretkor a hét minden napján tizenhat-nyolc órát dolgozunk. Így lett az idei év mottója, hogy a szüretben meghalni lehet, elfáradni nem. De bármennyire is fáradt voltam éjjel, minden este kinyitottam a Bibliát és beleolvastam. Ugyanis a bor számomra szakrális ital, a lélekre hat és nem a testre. Az emberi lélek az, amely kívánja a jó bort. A mai világban megpróbálják az embert olyan világba terelni, ahol az emberek fogyasztókká, adófizetőkké, választópolgárokká, vagyis címkékké válnak, függően attól, ki milyen parazitaviszonyban van velünk. De embernek már nem nagyon neveznek minket. Ebben a lelketlenné váló világban, ahol elembertelenedik az ember, kell egy szent ital, egy pillanat, amely megpróbál valamilyen módon kapcsolatot teremteni velünk. Egy jó bor mellett megnyílnak az emberek, lehullnak a korlátok, őszintébbek leszünk egymással. Nélkülözhetetlenek a jó borok az őszinte beszélgetésekhez. Ugyanakkor a mai kor embere megpróbál az eszével, az okoskodásával, tudományosodásával élni, létezni, célokat elérni, mintha nem is lenne más kulcs. Pedig az igazi értékekhez nem ez vezet, hanem az ember lelke. Ha valaki gondolkodva akarja elérni szabadságát, akkor a végeredmény az lesz, hogy szabadnak gondolja magát. De aki a hite, a szíve által teszi meg ezt, az szabadnak is érezheti magát. Két különböző dolog, ha valaki szabadnak gondolja, vagy szabadnak érzi magát. Egyetlen egy út van, ami nem a semmibe vezet, az pedig, hogy vissza kell térnünk a természet értékeihez, a teremtés alapvető üzeneteihez és újra emberré kell válnunk. Nem csak a környezetünket tesszük azzal tönkre, hogy úgy viselkedünk mintha csak az lenne az érték, ami megfogható és ötévente le kell cserélni mindent, vásárolni kell illetve, hogy évente Belgium nagyságú esőerdőket vágunk ki, hanem magunkat is. Gyakorlatilag katasztrófa felé sodródik a világ. Nem járható út az, hogy a szomszéd a szomszéddal nem beszél. A mai világban minden értéket relativizálnak, ami eddig normális volt, szélsőségessé kezd válni. Az, aki értékeket próbál teremteni, szereti a családját, a gyermekeit, istenhívő, hisz a nemzetében, hazájában, ma már szélsőséges, aki pedig a liberális haladó szellemű ember, meg aki nem győzi cserélgetni a kábítószereit, soha egy őszinte szava sem volt, és bármikor képes eladni a lelkét bárkinek, a normális. Lassan káoszba süllyed a világ. De ebben a zavaros világban egy pohár tiszta bor mégis csak rendet teremt.

Milyen a föld, a természet és a borász kapcsolata?
Kicsit másként nézünk a földre, a helyekre. Ha valaki meglát egy szép területet, jó fekvésű helyet, annak rendszerint az jut eszébe, hogy milyen hétvégi házat építhetne oda, nekem meg az, hogy de szép szőlőt lehetne ide ültetni. Érdekes, hogy a szőlő a legszebb helyeken szeret, ahol az embernek is a leginkább tetszene. Hihetetlen... Vagy mi tanultuk meg a szőlőtől, melyek a jó helyek vagy egyszerűen a szőlőnek is van egy olyan igénye, hogy szereti a szép helyeket, igényes a környezetére. Akármilyen lyukakban nem érzi jól magát. Hiába van ott ugyanaz a föld. Érdekes, hogy a legjobb borvidékek akkor is szellemi központok voltak, amikor még nem foglalkoztak ott szőlővel, amikor meg igen, attól kezdve még inkább azokká váltak. Vannak olyan szent helyek, amelyek formálják az ott élő embereket, ahol nem lehet elsatnyulni, amely kiegyenesíti az ember tartását. A szőlő is ezeket a helyeket szereti.

Többször említetted Istent. Vallásos vagy?
Hívő ember vagyok, de nem tudom magam beskatulyázni egyetlen vallási irányzat mögé sem. A teremtő úristenben, a lélekben és a jó diadalában hiszek. Nem hiszek abban, hogy a negatív érték valóság tud lenni. Az nem tud örök életet nyerni, ami rosszra épül. Nem hiszek a véletlenekben. Például most kimaradt két láda Bakator feldolgozáskor. És én hiszek abban, hogy azért marad ki, mert úgy kell lennie, és kiraktuk aszalódni, a borhoz. A Jóistennek volt egy jó ötlete, ami nekem jutott eszembe azonnal, de odadobta a lehetőséget. És jó ötlet volt. A hitem átjárja az életem.

Elnézve boraidat, csak őshonos magyar, vajdasági fajtákat látok.
Mindenképpen nyitottnak kell lennünk a világ különböző nagy sikereket elért szőlőfajtáira, ki kell őket próbálni. Én a részemről meg is tettem. Életemben egyszer készítettem Chardonnay szőlőből is bort, tíz évvel ezelőtt. De azt mondtam, hogy ennek a pincének az ajtaját többet nem fogja „átlépni”, ugyanis a Chardonnay számomra a globalizáció legfőbb jelképe a szőlőfajtákon beleül. Az egész világban ott van. Az uniformizáltságnak a jelképe. Én ellenkezőleg látom a világot, úgy hiszem, hogy minden jó helynek megvannak az értékei, termőhelyben is és szőlőfajtákban is. Ebből kell kialakítani valami egyedit és jót. Ha már a Jóisten megadta nekünk a jó helyeket és a jó szőlőfajtákat, csak azért mert mások annak idején tönkretették a hírnevét az itteni boroknak, őshonos szőlőknek, és most a külföldi, elterjedt borok a divatosak, attól még lehet, szabad itt még továbbra is jó hazai bort készíteni. Mivel a sznobizmus és a reklámok határozzák meg az ember vásárlási szokását, ebben a szegmensben nincsenek népszerűsítve azok az őshonos a fajták, amelyekkel mi foglalkozunk, ebből adódóan rosszabbak a piaci esélyeink, mintha világfajtákkal foglalkoznánk, nem fogjuk elárulni a helynek az értékeit. Árulás volna lemondani a saját értékeinkről. Nem fogom megtenni, hogy lemondjak a Kövidinkáról, amit apáink, nagyapáink ittak, csupán a pénz miatt. Hiszen azzal a céllal hoztam létre borgazdaságomat, hogy az itt élő embereknek próbáljak őshonos szőlőkből készült jobbnál jobb borokat tölteni a poharukba.