Végigvezetett a hosszú pincesoron, elmagyarázta a szakma csínját-bínját, és minden sarkon löttyintett a poharunkba pár csepp, gyöngyöző, illatos bort. Elpanaszolta, hogy milyen nehéz manapság megélni a borászatból, annak ellenére, hogy a minőségi bor mindig önmagáért beszél. Hát beszélt is, mert egyre inkább gőzölgött az orrunkban a friss, fűszeres hárslevelű és furmint illata. El is határoztuk, veszünk tőle, mert hamisítatlan, nemes bort kínálgat. Megkértük, töltsön ebből meg ebből a hordóból pár liternyit, hadd vigyük haza.

Ám ő már jó előre felkészült a beitatásunkra, így nem mártotta lopóját az általunk mustrált hordókba, hanem a sarokból előrántott néhány műanyag palackot, mondván, abban ugyanaz a bor figyel, csak előre el van készítve a nyájas vendég számára, ne kelljen fölöslegesen várnia. Elhittük. Bepakoltunk, és mint aki jól bevásárolt, kellemes érzésekkel hazatértünk. Tudtuk, nem szabad meleg helyen tárolni a nedűt, így levittük a pincébe. Meg nem kezdtük, mert annál nagyobb értéke van, minél többen fogyasztják egyszerre.

Bevallom, titokban azt is reméltük, majd jól megdicsérnek minket, milyen kitűnő vásárfiára tettünk szert. Hát a várt hatás nem is maradt el. A vendégsereg összegyűlt, a bor előkerült, és miközben a poharak összecsengtek, dicshimnuszok zengtek a pincészetről és a nedűről. Aztán kriptai csend, vártuk a visszajelzést. Volt, aki azonnal elkapta ajkát a pohár szélétől, volt, aki csak szagolgatta, ám a legtöbb arcra a pokoli szenvedés ráncait festette a hűvös, fűszeres illatú, eszméletlenül savanyú fehérbor.

Kiderült, ez nem az a gyöngyöző lé, amelyet a rafinált termelőnő megkóstoltatott velünk, hanem valami gyengébb minőségű kotyvalék, amelyet igen kifinomult üzleti érzékkel sóz rá a tapasztalatlan vásárlókra. Kíváncsi lennék, milyen arcot vágott az első kóstolásnál az a barátunk, aki több mint tízliternyi bodrogparti savanyúságot vitt haza.