Azt mondják, az lehet az Év bortermelője, aki valami emlékezeteset alkot.

Én inkább azt remélem, hogy ebben benne van a pályafutásom egésze, hiszen 1974 óta foglalkozom borral. Bár minden bizonnyal sokat nyomott a latban, hogy jó néhány nagy vörösborral sikerült kijönnünk itt a Balatonnál.

Tényleg, miért vörös borokkal foglalkozik a Konyári pincészet a fehérboros Balatonnál?

Ez egy megérzés volt, amit az élet igazolt. A balatoni borászok többsége valóban a fehérre esküszik, viszont a feljegyzések szerint régen is volt itt jó vörösbor és a fiam, Dani is kezdetektől a vörösbor pártján állt. Később az eredmények is mutatták: nagy vörösborokat is lehet csinálni, itt a Balatonnál. Ezért az új telepítésünk nagyobb része kékszőlő, ráadásul régi magyar fajták, mint például a csókaszőlő. Igaz, hogy a fehérbort könnyebb eladni, de ha a vörösborokkal ér el komoly eredményt az ember, az valahogy nagyobbat szól. De nemcsak a vörösbor kihívás a Balatonnál, a fehér borban is van még tartalék bőven.

Az, hogy borász lett, szintén egy jó megérzés volt, vagy tudatosabb döntés?

Tulajdonképpen a haverjaim miatt lettem borász. A kertészeti egyetemre úgy kerültem, hogy a középiskolából két karizmatikus figura, egy focista, meg egy jó sakkozó is oda jelentkezett. Gondoltam, akkor az biztos jó hely, és megkérdeztem az agronómust a faluban, Nyíracsádon, ahol születtem. Bíztatott. Mentem, de nem borásznak, hanem hűtőtechnológiára. Új szak volt akkor, és azt mondták, nehéz, én pedig mindig kerestem a kihívásokat. Aztán úgy alakult, hogy az összes barátom borász lett. Egyre többet lógtam velük, végül elkezdtem borászatot tanulni. Megtetszett. Aztán megtetszett a feleségem is, aki lellei lány volt, az itteni borkombinátban pedig munkát kaptam. Azóta sem gondoltam arra, hogy mást kéne csinálnom.

A Konyári birtokon 200 ezer palack bor készül egy évben. Nem kevés ez?

A Konyári birtok nem lesz nagyobb. Dani fiam azt tartja, hogy ő minden bort személyesen akar ismerni és nem szeretne több emberrel dolgozni a pincészetben. Harminc hektár fölött ez szinte lehetetlen. Ekkora területről azonban tény, hogy nem lehet kijutni külföldre és igazából a kereskedelembe sem. A gasztronómia és néhány borszaküzlet felszippantja a termést. Ami viszont előny, hogy így az igényesebb fogyasztói réteghez jutnak el a boraink. Éppen ennek feloldására kezdtük el építgetni Rádpusztán az Ikon Pincészetet. Ott az összes termés elérheti a 600 ezer palackot úgy, hogy ez nem megy a minőség rovására.

Az Év borásza címnek van a legnagyobb reklámértéke az összes hazai boros elismerés közül. Drágábbak lesznek a boraik?

Biztosan nem. Ezer és 12 ezer forint közötti áron lehet kapni a borainkat. Vagyis eddig is volt drága borunk, de olcsó is, és ez nem fog ettől sem megváltozni.

Akkor Konyári János már hivatalosan is sztárborász?

Atyaisten, dehogy! Még a szót is utálom.

Mit szeretne, mit mondjanak?

Azt, hogy jó borász vagyok. Ennyit.

Milyen a jó borász?

Aki jóízű bort készít. Jó bort készíteni óriási érzés.

Milyen a jó bor?

A jó bor az élmény. Olyan, amit jóízűen isznak, és emlékeznek rá. Az igazán jó bort nem lehet elfelejteni.

Egy jó borász csak jó bort iszik?

Természetesen nem. Danival folyamatosan figyeljük, mi történik a borászatokban, megkóstolgatjuk a jelentősebb hazai és külföldi pincék borait. Így tehát nemcsak jó bort iszom, de ha valami nem tetszik, abból nem iszom még egyszer.

Sokan mondják, hogy többet érdemelne világviszonylatban is a magyar bor. Egyetért?

Igen, de ezt senki nem bizonyította még be. Ezzel még adósak vagyunk, és az Év borászainak talán még nagyobb ebben a felelőssége. Én egy ideje már mondogatom: össze kéne fogni, a bormarketingre összeadott forintjainkat arra kéne fordítani, hogy tíz magyar bornak megcsináljuk az európai hírnevét, az öt legjobbat pedig el kéne juttatni Amerikába. Ott függetlenül és pártatlanul rangsorolják az ára és értéke alapján a borokat és a rangsorokra nagyon odafigyelnek. Szerintem van öt olyan magyar bor, amely megállná ott a helyét és tíz olyan, amelyiket biztosan el lehet adni Európában. Ez minden magyar borásznak nagyon jót tenne.

Manapság divat szeretni a bort, sok pénzember is pincészetbe fektet. Ilyen jó üzlet ma Magyarországon a borászat?

Persze, akadnak, akik a haszon miatt fektettek pénzt a borba, de ők szerintem már feladták. A legtöbben inkább egyfajta romantikából, vagy azért tették, mert gyermekkori álmuk volt, hogy saját boruk lesz és ez olyan jól hangzik, lehet róla beszélni és hát nagyon meg is lehet szeretni. Aki nem kizárólag a megtérülésért fektetett be, az kitartó, aki csak a pénzért, megbánta. Ez ugyanis nem rövid távú üzlet, ráadásul a bor nagyon sok munka. A legtöbb hazai borász sok gonddal küzd sok hitelből és túlhajtja magát. Folyamatos fejtöréssel jár a munkát szervezni, a pincészet gazdasági ügyeit irányítani, adminisztrációját elvégezni. Kevesen vannak csak, akik meggazdagodtak ebből.

Ön gazdag?

Nem vagyok gazdag. Én inkább azt mondom, jól élek és ez sem azt jelenti, hogy sok pénzem van, hanem azt, hogy nem kell többet dolgoznom, mint amennyi jólesik.

Mi az a luxus, amit nem engedhet meg magának?

Semmilyen luxust nem engedek meg magamnak. Egyszerűen nem érdekelnek a külsőségek.

Mit csinál, amikor nem dolgozik?

Pihenek, az unokámmal vagyok, beszélgetek, utazom, olvasok.

Mit olvasott utoljára?

A Pi élete című könyvet, aztán A királynő nyakékét olvastam legutóbb, most pedig Zwack Anna könyvét hajtom éppen. Legnagyobb hatással pedig az opálbányászok életéről szóló könyv volt rám az elmúlt évben. Amikor kiolvastam, gondolkodtam is rajta, hogy elmegyek opált bányászni Ausztráliába.

Viccel?

Nem. Komolyan. De rá kéne szánni fél évet, de még nem volt szabad fél évem.

Lesz valaha is?

Nincs kizárva. Végülis a családi pincészetet teljesen Dani viszi már, de a rádi pincében is csak átmeneti megoldásnak tekintem magam. Annak ellenére, hogy egyiküket sem bíztattam erre, Bori lányom is borásznak tanul és ha jövőre végez, szépen fokozatosan szeretném átadni neki az Ikont és ott is minél előbb másodhegedűssé válni. Úgy gondolom, mindig aktív leszek és amíg élek közöm lesz a borhoz, de nagyon élvezem látni, hogy már a következő generáció csinálja tovább ezt a munkát.