A híres tabáni Albekker korcsma bejárata 1928-ból

Kétszer tiltakoztak a tabáni területrendezés ellen. Egyszer a harmincas években, amikor lebontották Budapest bohémnegyedét (ami akkor már jó húsz évvel túl volt a fénykorán), egyszer most, amikor borospincéket akarnak építeni a parkban.

A Bojár Iván András, a Szeretem Budapestet mozgalom alapítója, főváros városarculati tanácsnok jegyezte terv lényege: huszonkét borospincét építenének a fák és a zöldterület jelentős részének meghagyásával, így kisvárosias, falusias atmoszférát teremtenének a város szívében. A terv kapcsolódna a tavaly novemberi budai szőlőtelepítéshez, a 19. század végi filoxéravészig virágzó budai borászat jelképes feltámasztásához. 

Az ötlet nagy ellenállást váltott ki, falragaszokon, szórólapokon, valamint aláírásokkal tiltakoznak, több Facebook-csoport alakult. Az alábbiakban azt járjuk körül, mekkora a terv realitása, és igazak-e a leggyakrabban megfogalmazott vádak: 1. Közvetlen veszély fenyegeti a jelenlegi Tabánt. 2. A terv megvalósulása tönkretenné a Tabánt, sokkal több zöldterület sérülne, mint amennyit a terv feltételez. Menjünk sorjában.

1. Közvetlen veszély fenyegeti a jelenlegi Tabánt

A jelenlegi Tabán egy park, ami soha nem vonzott nagy tömegeket, kivéve, amikor koncerteket tartottak azóta elbontott színpadán. (A hetvenes évek fesztiváljait énekelte meg az LGT is a Gyere, gyere ki a hegyoldalba című számában.) Most már csak évente egyszer, május 1-jén tartanak koncerteket. A szürke hétköznapokon a környékbeliek sétálnak, csütörtök délelőtti és késő délutáni tapasztalat szerint főleg hazafelé, illetve munkába, valamint kutyát sétáltatók (a tiltakozó íveket is náluk lehet aláírni), és egy-két kismama babakocsival. Ugyanakkor hosszú percekig lehet bóklászni anélkül, hogy bárki is szembejönne. Idilli nyugalom a város kellős közepén.

Hogy miért nem tud igazi, élettel teli park lenni a Tabán, azt a padok szinte totális hiánya mellett a terület lejtőssége is magyarázza. Nem túl jó babakocsit tolni dombnak felfelé, ahogy nyugdíjasok sem szívesen választják sétaterepül emiatt. De lehetetlenség a gyerekkel vagy a haverokkal focizni egy jót: a szó szoros értelmében lejt a pálya.

Ezt a Tabánt fenyegeti közvetlen veszély. Ahogy az egyik fára kifüggesztett szórólap fogalmaz: „Sajnos már nem csak ötlet, hanem majdnem konkrét útjára lépett az a fővárosi terv Borpiknik a Tabánban néven, ami szerint:” És itt egy idézet következik a Szeretem Budapestet mozgalom egy tavaly decemberi írásából [2]: „Magyarország szinte valamennyi tájegységének kulturális bemutatkozására kerülhet sor itt: koncertek, színházi események, napközbeni családi és gyermekprogramok, lokális kézművesek, borászok és jellegzetes gasztronómiai termékek bemutatása folyhat.”

A valóság ezzel szemben az, hogy semmiféle konkrét terv nincs, csak egy civil szervezet ötlete az egész. Nincs rá politikai akarat, nincsenek befektetők. Meg lehet nézni: a Szeretem Budapestet mozgalom honlapja [3] tele van hasonló víziókkal, ezek megvalósulására az elkövetkező években szinte semmi esély. Hogy mégis ekkora port kavart az ötlet, annak talán a mozgalomalapító Bojár Iván András személye az oka, aki Demszky Gábor, majd Tarlós István alatt is a városháza tanácsnoka. Ez azonban az elmúlt évek tapasztalata alapján nem jár együtt olyan hatalommal, hogy politikusokat vagy befektetőket tudjon mozgatni, és pénzt tudjon szerezni az elképzelések megvalósítására.

2. A terv megvalósulása tönkretenné a Tabánt

A Tabán egy rendkívül értékes területen fekszik, közvetlenül az Erzsébet híd fölött, néhány perces sétára a Dunától. A harmincas években lerombolt kis házak helyén már régen új városrész állna, ha nem jött volna közbe a második világháború. A szocializmus évtizedei alatt is születtek tervek az alvó park hasznosítására, de ezekből – ismerve a korszak sok-sok elhibázott városfejlesztését – szerencsére semmi sem lett.

A Szeretem Budapestet nem önállóan szemléli a Tabánt, hanem – azon lehet vitatkozni, hogy helyesen vagy sem – egy nagyobb városfejlesztés részeként: gyalogoshidat építenének az Erzsébet és a Lánchíd között, a Duna partját az autók helyett a gyalogosoknak adnák, az autókat egy alagútban vezetnék el. A céljuk az, hogy biciklivel vagy gyalog kényelmesen bejárható legyen Budapest belső része a pesti oldali Belvárostól a Váron és a Tabánon át a Szabadság híd budai hídfőjéig. Ha így lenne, talán a buszos városnézés is megszűnne, a buszoknak csak egyszer kéne bejönni, utána a belváros szélén parkolhatnának.

Az ellenzők szerint éppen ez a csúsztatás, szerintük ugyanis semmi baj nincs, sőt üdvözlendő a gyalogosrégió kiterjesztése, de a Tabán beillesztése a sorba fölösleges. És most jönnének a konkrétumok, amivel nagyon nehéz dolgunk van: a tiltakozó civilek ugyanis a városfejlesztő civilek látomása ellen gyűjtenek aláírásokat: egy látomáshoz pedig nem szoktak hatástanulmányt, tervrajzokat, az építéssel járó minden probléma megoldását kidolgozó szakanyagokat mellékelni. Itt válik az egész történet abszurddá.

Az egyik oldal azt mondja, hogy fákat kell kivágni, a másik szerint dehogy. De a fák gyökere beleütközik a pincefalba, és a fák kipusztulnak. Dehogy. De nincs kijelölve út kukásautóknak és áruszállító teherautóknak. De nem kell azoknak 20 tonnásoknak lenniük, a kisteherautó a járdán is elfér. De a közművesítéshez mindent fel kell túrni. Dehogy, a járda alatt el lehet vezetni. De megszűnne a szánkódomb. Dehogy, ellenkezőleg: szánkót is lehetne bérelni a föld alá süllyesztett szolgáltatóházban, nyáron pedig piknikkosarat, nyugágyat, egyéb kellékeket. De mindent telehánynak a részegek. Dehogy, itt kulturált borfogyasztás lesz.

Mint a fentiekből is látszik, a részletek kidolgozásra várnak. Kérdés, pénz és politikai akarat nélkül, ilyen fokú ellenállás mellett érdemes-e kidolgozni.