"Sokan állítják, hogy az édes bort kedvelik. Be szoktam bizonyítani, hogy nem az édeset szeretik, hanem nem kedvelik a savas bort" – mondja Pálos Miklós, majd a fotós kedvéért rögtön kibont egy üveg száraz vörösbort. "Puskaporszáraz" – mondja az ifjú borász, aki nyolc évvel ezelőtt kezdett szőlészettel foglalkozni. A nagyapja, miután Szekszárdra költözött, rögtön vásárolt egy darabka szőlőt a Csacska-dűlőn. "Gyüttment az, akinek nincsen szőleje" – tartotta a mondás, így a városban szinte mindenkinek volt egy kis szőlészete, nem csoda, hogy a borvidék sok apró parcellára tagozódott. Az öreg Pálos sohasem kényszerítette fiát, hogy a szőlőt kapálja, talán ezért maradt meg a borászkodás iránti szerelem. Édesapja, aki az agrártárca államtitkára volt az Antall-kormányban, szívesen "szöszmötölt" ugyan a családi örökségként kapott szőlőben, ahol a szellemi munka fáradalmait pihente ki, de komolyabban nem merült el a szakma rejtelmeiben. Most büszke a fiára, jó érzés látnia, hogy nagy lelkesedéssel végzi munkáját.

"Miután megjártam Spanyolországot és Írországot, ahol a mezőgazdaságban dolgoztam, rájöttem, hogy Szekszárdon nem lehet mást tenni, csak szőlővel foglalkozni" – meséli a kezdetekről Pálos Miklós. A családi szőlőben megtartotta a több mint százéves tőkéket. A nagyanyai örökség ráeső részéből bővítette a területet, majd évekkel később – hatalmas hitellel a nyakában – újabb szőlőt vásárolt, igaz, a birtok felét később kénytelen volt értékesíteni. "A kertészeti egyetemen az elméletet szívtam magamba, ezzel párhuzamosan Villányban a szakmunkásképzőbe is beiratkoztam, az alapokat a Takler-pincészetben tanultam ki." Az egyetemen együtt tanult későbbi társával, Halmosi Áronnal, akivel 2007-ben közösen alapították a céget, a Borműhely Kft.-t. "Áronnal nagyon jól kiegészítjük egymást. Remek szakember, és nagyon precízen adminisztrál, amire nagy szükség van a bürokrácia útvesztőiben" – mondja társáról Pálos, aki inkább nagy léptékben gondolkodik: töri a jeget és szaggatja az istrángot.

Ekkorra már sokan kérdezték, mikor jelenik meg a boraival. Pálos Miklós még nem érezte elérkezettnek az időt, ezért éveken át nagy tételben továbbadott a terményein, végül 2006-ban elkészült az első évjárat, amelyhez a nevüket is szívesen adták. "A hegyközségi borversenyen és a kékfrankosok nemzetközi megméretésén is aranyérmet nyertek a borai két évvel ezelőtt, a környék nem kisebb neveivel sikerült együtt szerepelni, mint Mészáros, Takler, Vesztergombi és Vida. Nagy tisztelettel beszél a szakma nagyjairól, egy cseppnyi irigység sincs a hangjában. Fiatalos lendülettel és éber figyelemmel keresi a maga és borai helyét a piacon. Pálos Miklós a hétköznapok "munkás borának" szerepét szánja a Rokka-sorozatának, amelyben fehér, vörös és rozé házasítására készül, emellett lesz kékfrankos és kadarka is. Az ifjú borásznak csupán a hazai bürokráciával gyűlt meg a baja. "Hiába vannak pályázati lehetőségek, ha ötven-hatvan százalékos önerőt kérnek. Nehéz ezekhez az összegekhez hozzájutni, hitelt sem egyszerű kapni, hát még kitermelni. Harmincszázalékos hasznot keveseknek sikerül a mezőgazdaságból kicsikarni" – mondja. Az uniós csatlakozással sem járt jól az ágazat: megnyílt a hazai piac. Az olcsó külföldi importbort sokszor magyar címkével látják el. Ennek ellenére optimista: egy francia közmondás szerint a borászat első száz éve ráfizetéses csupán, utána már megéri foglalkozni vele.

Egy hordónyi történelem

A honfoglaló magyarok jól gondozott görög és római eredetű szőlőkultúrát találtak a Kárpát-medecében. Szent István korában a szőlőt említik elsőként adózandó terménynek. Ekkortájt Pannonhalma és Szekszárd voltak a fő borvidékek. Később, a török hódoltság idején jelentősen gyengült a borászat, míg a Habsburg-dinasztia uralmának kezdeti időszakára a magyar borexport visszafogása volt jellemző. A 20. század elejére kedvező piaci viszonyok között állt újra talpra a magyar bortermelés, ám a trianoni békeszerződés évtizedes visszaesést hozott a piacon. A 90-es években indultak a kiváló minőséget gyártó előállító pincészetek.