– Huszonöt éve elhanyagoltuk a felismerést, hogy a Balaton Magyarországon a vidék fővárosa több mint negyedmillió állandó lakossal. Budapest után a legnagyobb agglomeráció. Egységként kell tudnunk kezelni, hiszen nemcsak ökológiai, de urbanizációs szempontból is az.

– A nyugat-balatoni térség a turisztikai szinergia szempontjából előbbre jár, mert a szereplők hamarabb megértették, hogy sikeres helyi összefogással hatékonyabb a régiós együttműködés, s ez ma a fejlődéshez fontosabb, mint valaha. A Siófok–Füred-tengelyben talán komfortosabban kezelték a helyzetüket, kevésbé tűntek motiváltnak.

– Magyarországon elsősorban nem a pénz hiányzik, hanem a nagyvonalúság és az összefogás. Alapelvnek kéne lennie, hogy azokat a településeket, kezdeményezéseket és cégeket támogassuk közpénzzel, pályázati forrásokkal, amelyek együttműködésben gondolkodnak. Ha ilyen szemmel nézünk szét Magyarországon, akkor nem találunk túl sok támogatandó szervezetet… Politikai bátorságra, civil kurázsira és szemléletváltásra van szükség.

– Arról a felvetésről, miszerint túl közel vagyunk a problémához, és azért nem látjuk, Arisztotelész egyik szellemes meglátása jut az eszembe: ha a szemünkre helyezünk valamit, akkor nem látjuk. Ezért egy bizonyos distancia, távolságtartás szükséges a megértéshez, de inkább a tisztelet, mint az idegenkedés jegyében. A Balatont is akkor értjük meg, ha tiszteletben tartjuk egymást. Az egyén és a közösség boldogulását az segíti, ha harmóniában van a környezettel, a többi emberrel és a világgal. Ehhez erőfeszítést kell tennünk. Ha az ember jót tesz, ha kibékül a haragosával, akkor átél egy energiaszint-emelkedést. Jobb lesz általa, és ez az élmény a boldogulás alapja lehet. A Balaton erre tanít minket azzal, ahogy mindennap tükrözi a világunkat, és van egy csodálatos mélysége, amiért érdemes felkelni. Ezt kell tudnunk visszaadni mind egyénileg, mind közösségileg.

– Ez a legszebb és a legnehezebb: együtt megélni a balatoniságunkat, harmóniába kerülni a világunkkal. Konkrét példa erre a vitorlázás. Egy nagyobb, öt-tíz fős legénységű hajón a résztvevők teljes összhangja szükséges. Krízishelyzetben, egy viharban akár a túlélésük is múlhat ezen, muszáj együttműködni egymással és az elemekkel. Ez az élmény felszabadítja az embert a mindennapi viszályaiból, a korlátoltságából. A döntéshozók nem csak azért vitorláznak, mert jó drága hajókat lehet venni, és meg lehet mutatni, hogy mennyi pénzük van (sajnos ilyen is akad). Szükségük van arra, hogy elszabadulva a stresszből, amelyben élnek, elrúgják a parttal együtt a rossz megszokások, megoldatlan problémák álvalóságát, s távolabbról nézzék, amikor pedig újra kikötnek, lehet, hogy szinte magától megoldódik, ami a napi gondjaink darálójában őrlődve megoldhatatlannak látszott.

– A turizmusban is az együttműködés az alapja mindennek. Nem az a termék, hogy a látogatók fürödjenek a Balatonban, és ehhez mi adunk hekket meg szállást meg dísznek valami kis kultúrát. A turisztikában a fő termék a mi közösségi harmóniánk minősége. Aki idejön, harmonikus környezetre vágyik, amelyben benne van a természeti és a társadalmi környezet is. Ne aggódjunk, a Balaton maximálisan jól szolgáltatja azt, ami rajta múlik, a hiba inkább a mi kicsinyes hozzáállásunk lehet. Ha csak azt nézzük, hogy a vendég hány forintot hagy itt, nem vesszük észre, hogy a fő turisztikai termék nem az, amiről mi beszélni szoktunk, hanem mindaz, ami azt körülveszi. Az összkép, amelyet a környezetünkről, a településünkről mutatunk, a jó közösség (például hogy nem szólunk le más termelőket, szolgáltatókat, hanem inkább ajánlunk másokat is) ennek ugyanúgy része, mint az, hogy milyen minőségűek az utak, vagy szépek-e a virágok. Az infrastruktúra, amelyre annyit panaszkodunk, sokkal fejlettebb, mint az emberi minőség, amely övezi. Ráadásul ez nem is pénzkérdés, hanem döntés, belső szellemi és erkölcsi minőség kérdése. Leginkább ebben vagyunk ma versenyhátrányban a gazdagabb régiókkal szemben.